Álomegerek

Nem tudok aludni.

Ócska rugós ágy, hangja mint az egér-motozás, a betolakodóktól pedig irtózom. A villanyt le s föl oltom, megszűnik a hang, majd újra megindul a sötétben, de a forrás nincs meg, hiába keresem, és ez irtózatos. Nem találok módot zaj csapásra, pedig csak az adhatna nyugtot, elfedni a mocorgást, mely valójában csupán az agyamban létezik.
Az este borgőzös párája már elhagyott, feszült, éber figyelem vette át a helyét, abban a röpke fél órában, mely mély alvásra serkentett nem nyomott el az álom, dolgozott a kissé kótyagos agy, s amit talált, nem élvezte.
Röpke pillanatok a tökéletes alvásra, lehetőség, mely elszaladt, a tisztulás pedig mocskos érzés, gyűlölt, nem keresett.

Nem tudok aludni.

Emlékeztető

Fegyvert tartott a fejemhez, s hideg hangon így szólt:
- És most jó lenne, ha elkezdenél gondolkodni az életedről.
A hideg fém rossz helyen nyomta a halántékom, éreztem, ahogy bizseregni kezd az agyam.
Gondolkodni.
Már megint gondolkodni?
És pont az életemről.

A helyzetben nem a fegyver volt zavaró, hanem a feladat. Egysíkúnak hitt életem minden perce csak a gondolkodásról szólt, s most az életemért is ezt várják cserébe. Nem igazán értettem, miért érdemes ennyit gondolkodni az életen, mikor az pont ilyen okokból megy el mellettünk észrevétlenül. Mint a rigóra vadászó macska a bokor alatt; úgy surran el, hogy csak az utolsó pillanatban kapod el a szemed sarkából, mikor már késő, és a madár már élettelen csüng éles fogaival tarkított szájában. Az élet is ilyen settenkedő macska, éppoly szeszélyes, és virgonc, de hamis is, hiszen hízelkedő, aztán megkarmol, hogy helye marad.
Úgy tűnt kellőképpen elgondolkodó arcot vághattam, mert a fegyver nem sült el. Élettelen tekintettel pillantottam fel a fegyvert a fejemhez tartó férfira, majd beugrott valami, ami volt életemről maradt ködös emlékgomolyból bontakozott ki, s melyről ezidáig tudomásom nem igen volt: „Először tedd rendbe a saját életed, aztán segíts másokén.”
A fiú arca, akitől megkaptam akkori életem egyik legkeményebb felszólítását, hirtelen megjelent a szemem előtt. Sosem értettem, hogyan lehet valaki ennyire bölcs ilyen fiatalon, s az a pár korkülönbség, mely közöttünk az ő javára volt, hogyan számíthat ennyit. Persze az embert ért hatások és azok feldolgozása valamint felhasználása egyénenként eltérő, de úgy hittem, akkor még valamivel fiatalabban, hogy átéltem már egyet s mást, ráadásul eléggé jól kamatoztattam megszerzett tapasztalataimat. Persze az életet ismerni véltem, másokat pedig könnyen útba igazítottam, de saját magamat nem találtam meg, sőt a rákövetkező idők folyamán el is veszítettem azt.
Amnéziás hitem, miszerint a semmiből jöttem és a semmibe is megyek vissza hirtelen kissé megrendült, mihelyst ráébredtem arra, hogy nekem is van múltam. Valahogy nem tűnt ez fel a rengeteg fegyver, tetőről tetőre ugrándozás között, pedig én ostoba gondolhattam volna, hogy néhol felbukkanó, engem ismerősüknek valló egyének valamerről ténylegesen ismernek engem, mi több, én magam is ismerem őket.
Leon egyszerű szótlansága nem hozta elő belőlem tarka emlékek özönét, így úgy véltem maradjunk hát annyiban, amennyiben maradunk. Nagyra becsült, de láthatóan nem használt agyam nem rakta össze a logikai láncot, vagy ha mégis megtette, hát titokban tartotta, lényegtelennek érezve a miérteket és hogyanokat. Míg a kérdés nem merül fel, felesleges szócséplés válaszolni, ha pedig kérdeznek, érdemes egyszerű és könnyed választ adni minden kérdésre, még mielőtt bárki is azzal vádolna, hazugságokon gondolkodsz.

Fémes kattanás hallatszott, majd kicsapó és rögvest meggyúló gáz halk szisszenése törte meg bizarr pózt tartó párosunkat. A dohány felsercegett, ahogy a cigaretta papírja elégett, meggyújtva a szürke füstöt köpő, vékony rúddá formázott levéltörmeléket. Kérdő pillantásomra a férfi szó nélkül számba nyomta a cigarettát és másikra gyújtott immáron ténylegesen saját maga számára. Nyugodtan, de erőteljesen szívtam bele, mélyen letüdőzve a keserű füstöt, majd lazán kifújva azt.
Így már mindjárt más.
Persze a gondolkodás nem szakadt meg, a merevre beálló csend minden lehetőséget biztosított arra nézve, hogy elvégezzem a kiszabott feladatot. Persze nem értettem, mire is jó ez, de a parancs az parancs, és ha az életünk a tét, ennyit talán még meg is ér a dolog.

Nem tudom, mit ronthattam el, sőt, elrontottam-e egyáltalán valamit, de azt éreztem, hogy ezeknek a pillanatoknak súlya van, pont úgy, mint annak idején annak a furcsa mondatnak, melyről többet sosem tettünk említést. Talán ez volt a hiba, talán ezt kellett volna most helyre hoznom, bár nem ez a férfi volt az a fiú, s nem hittem volna, hogy ismer akár még annyira is, mint ő.
A sors iróniája talán, hogy ugyanazokkal a kérdésekkel bombáz, no de kérem, ennek ismételten vajmi kevés értelmét láttam.
A cigaretta közben végigégett, a férfi is eldobta a magáét, és rálépett. Leguggolt mellém, így ülő helyzetemben farkasszemet tudtunk nézni. Láthatóan vidoran állt a helyzethez, melyet minden bizonnyal én is megtettem volna, ha nem egy pisztolyt nyomnak a halántékomhoz, mely egyetlen másodperc alatt véget vethet ennek a furcsa helyzetnek, és minden egyéb másnak is.
- Nem érted, igaz? – kérdezte szinte kacagva.
Nem. Nem értettem. Persze ezt nem közöltem, száméra így is egyértelműnek tűnt, ha pedig ezt szóvá teszem, kinyilvánítanám, hogy oké, ölj meg. Ha másért nem is, az indokai miatt érdemes még ezt végig csinálnom, mivel túlságosan is érdekel, mit rejt ez az apró kis játszadozás.
Szótlanul néztem rá, ő pedig mosolyogva így szólt.
- Tudod az emberek elmennek minden mellett. Pont úgy, ahogy az élet elmegy mellettük. Nem vagy te hülye, én sem vagyok, tudjuk, hogy a pénz nem boldogít, a szerelem meg tönkretesz, de valamiért azért mégis a világon vagyunk. Ha másért nem is, akkor a napfelkeltéért és a naplementékért. Nem érdemes egy szobában ülni, mert annak csak négy fala van, mind a négy fehér ráadásul. Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha azt mondom, az apró szépségekért érdemes élnünk.
- Aha. Értem én, de mondd, mit akarsz? Fessek képeket, vagy írjak nyitányokat? – bukott ki belőlem a kérdés, mely láthatóan nem sértette, sőt örülni látszott, hogy képes vagyok a beszédre.
- Akár. Bár azt hiszem, mindezt próbáltad már.
- Így van. Nem vagyok egy Van Gogh, sem egy Debussy. – vontam alig láthatóan vállat, de a szememet rajta tartottam.
- Hát lehet, de valamiben csak jó vagy.
Sokatmondóan hallgattam, mire széles mosolyra húzta ajkait.
- Akkor ölj. Valakinek pusztítania is kell, hogy lehessen a romok helyére újat építeni. Ha más nem, hát magad veted el az első magokat is. Nincs ebben semmi rossz, amíg úgy véled, helyes úton jársz, és meg tudsz lenni békében önmagaddal.
- Rendben. Amúgy Dalí nagy kedvencem még, és szeretem Muszorgszkijt is.
- Áh, örvendek, hogy végre valaki elhagyja a fölösleges kérdéseket, mint „Miért én?”, „Ki vagy te?” és a többi. Azt hiszem érted már, mire célzok.
- Persze. De nem értem, miért hitted, hogy mindezt nem tudom.
- Hát tudod, - vont vállat leengedve a fegyvert a fejem mellől – néha nem árt egy kis emlékeztető. – mosolygott, és újabb cigarettára gyújtva lehuppant mellém a porba.

Füst

Fekete-fehér képek mindenütt. Por és hamu. Az ég vöröslik, de alig látszik - minden szürke a füsttől.
Szomorúnak érzem magam.
Mindenütt romok.
Az üldöztetés véget ért.
Legalábbis ez az aktuális.

A lángok mindenütt kialudtak, a parázs izzik fel olykor egy-egy hamuhalomban. A nyelőcsövemen végig égés íze, se nyelni, se köpni nem tudok, a nyelvem a számban ragadt. Ha meg kellene szólalnom, valószínűleg nem tudnék. De nem kell.
Így csak nézem a végeredményt. Még telepszik a hamu, fentről szállingóznak lefelé kisebb-nagyobb darabban megégett papírok.

Hirtelen nagyobb szélcsapást érzek, a testem már automatikusan védekezik fordulat közben.
Újra itt áll.
De hisz minden felégett!
Végül is vannak végállomások minden életben. Talán ez is az most. Végállomás.

Állt a romok felett és mereven nézett. Én álltam a romokban és dermedten bámultam. Hülye egy kép lehetett.
Vártam mit lép.
Várta mit lépek.

Meglendült a karja.
Futásnak eredtem.
Mélyet szívtam a levegőből, de csak a füst mászott be tüdőmbe, azt hittem megfulladok. Ha ő nem, hát ez a szürke elegy fog megölni, bár lehet, jobban fáj. Azt hittem megbotlok, elesem, de csak futottam. Golyók süvítettek el mellettem, nem láttam, nem éreztem semmit, csak futottam.
Azt hiszem, féltem.

Aztán nem tudom, hova lett. Talán feladta, bár ezt inkább reméltem, mintsem hittem. Álltam egy helyen, ahonnan a romok már nem is látszottak, talán a füst vagy a megmaradt szmog még elszürkítette az eget. Itt minden tiszta volt, friss illatú. Álltam a rendezett környezetben és szomorúnak éreztem magam.
Az üldöztetés nem ért véget.
Csak egy kicsit megint késett.

Telihold

Éreztem, ahogy minden higannyá válik körülöttem. Ezüstös fény öntött el minden, majd minden folyni kezdett.
Egy újabb látomás.

Valami kattant. Valahogy most nem tudott érdekelni. A valóság elúszott egy sötét felhőn, hogy kisírja magából a rosszat, semmi nem állta útját az elkerülhetetlen állapotváltásnak.
Szublimáltam.

Valaki sikoltott. Nem értettem, mitől félnek. Nem vagyok én olyan ijesztő.

Fémes villanások, a telihold pedig kajánul vigyorog. Semmi nem moccan.

A kislábujjamban valami megmozdul. Hirtelen minden sejtem pezsegni kezd, az ezüstösség már nem elég, érzem túlnőtt rajtam a nyomás, robbanni készülök, az ereim feldagadtak, lüktet, pulzál körülöttem minden, vagy én magam pulzálok így?

Csattanás, minden elsötétül.

.

Levegő után kapok. Semmit nem látok, ruhaszövet érintését érzem a szemem környékén. Lábaim, kezeim kényelmetlen pózban a hátam mögött, érzem, kifacsarodott a testem, a csuklómba és bokámba kötél vág.
Fogoly vagyok.

Koppanások. Kopp, kopp, kopp, kopp. Változatlan ritmikával víz koppan fémen. Mosogatóban talán. Nem érzek illatot. A fájdalom már unalmas. Csak az ezüstös fényt érzékelem, azt is csupán nagyon haloványan.

Nyelek. A szám kiszáradt, vér ízét érzem, és unatkozom. Nem merülnek fel bennem a kérdések. Minek? Idejében minden kiderül. Ülök nyugodtan. Vagy fekszem.

.

Nem érzek semmit. Ha kinyitom a szemem, látok. A lábaim és kezeim szabadon mozognak, csuklóimon, bokáimon horzsolások. A zsibbadás idővel elmúlik, lassan lábra is állok.
A nap erősen süt.
Szabad vagyok.

Halogén

Hideg fény. Kemény, és fehér.
Kisüti a szemem.
Nem fáj. Sosem fáj. Ritkán könnyezik. Bár olykor piros.

Mindig a tenger jut eszembe az ilyesfajta lámpákról, bár látszólag semmi összefügg és nincs a kettő között. Minek oda fény, mikor ott neki a világ legnagyobb égője?

A sós víz mindig kicsípi a friss sebeimet. Amúgy is utálok fürdőruhában mutatkozni, a bőröm meg rosszul tűri a napfényt, hamar leég. Az éjszakai fürdőzést jobban kedvelem, bár tény, jóval hűvösebb és veszélyesebb is.

Nappal a parton gyerekek labdáznak. A tengerparti városka nyüzsög, hiába a 40 fok. Szalmakalapos fiatalasszony kisvendéglő teraszán tengeriherkenytűs rizottót ebédel a férjével. Minden bizonnyal odabent kellemesebb lenne, van klíma, de akkor elválasztja a tengertől az üvegfal. Inkább küzd.

Nem gondolok semmire. Nem gondolom, hogy örülnöm kéne, hogy itt vagyok, ezen az idilli helyen. Nem gondolom, hogy hasznos ez nekem, mindenekfelett nem szükséges. És mégis itt vagyok.

Megiszom a jéghideg löttyöt, amit a pohárban elém tettek, és indulok a reptérre.
Elvégeztem a dolgom. Fél nap nézelődés bőven elég volt a mediterrán övezetben.

Halk zizegés, idegölő villogás. Pislákolás, jobb lenne, ha nem égne. A lámpákról általában a "steril" szó jut eszembe. Persze ennek látszólag semmi köze a tengerhez.

Lenyomom a villanyt, a hasamra fordulok, és hallgatom az éjszakai város zajait.

Gyász

Belső sírás, a szomorúság elöntött mindent.
A világban már senki és semmi nem volt stabil, minden képlékeny, mozgékony volt, minden lebegett.
Minden összegyűlt, megsűrűsödött és kicsiny gombóccá vált - ő maga volt a gombóc. Semmi mást nem érzett, csak sötétséget.

Nehéz volt nyelni, nehéz volt levegőt venni.

Ezt hívják gyásznak.

Nem lehet hozzászólni.
Csak az üresség van és a folyton görbülő terek.
Az idő ellényegtelenedik, legkevésbé sem számít tényezőnek.

Az izomláz bekebelez. Nem tudni, mitől van, de minden rész zsibong, fáj.
Kegyetlen állapot ez.

Szerettem voltam sírni.

Nem ment.

Csak hányingert éreztem az emlékezés gondolatától. Nem múlt, de nem történt semmi.

A nyálkás, képlékeny valamit csak egyszer lehet lenyelni.

Születés

Tele van a szám.

Undorító érzés.
Valami folyékony-szilárd, nyálkás, ragadós...
Hányingerem van.

A fejem üres.
Csak a halk koppanások visszhangoznak benne.
Lehet víz, de lehet, hogy nincsenek is.
Lehet, hogy valakit ütnek.
Bármi lehet.

Sajog a testem.
Mintha nem is lenne.

Nyelek.
A nyálkás, meghatározhatatlan, megfoghatatlan anyag a gyomromba csúszik.

És akkor élni kezdek.

Könnyek

Éreztem a vér szagát.

Talán erre riadtam fel.

Álmomban mindenütt vér volt, túl valóságosan is ott volt, ragacsosan a kezem bőrén, fémes illatával az orromban, kegyetlenül táncolva az idegeimen, visszaűzve az álomképzeteket tudatalattim mélyére, és felriasztva engem a valóságba.

A mellkasom perzselt.
Ahogy megérintettem, a pólómon keresztül éreztem a heget, a nagy X alakú heget a tenyerem alatt.

Hirtelen a köldököm mintha féregfészek lett volna, mozgó, nyálkás lények lelőhelyévé válva bizsergett a bőröm, lassan könnyezni kezdtem, és váratlan légszomjamban kapkodni kezdtem a levegőt.

Úgy tört fel belőlem, mint gejzír a föld mélyéből, s csak záporozott, zuhogott alá, megállíthatatlanul ömlött, mintha kifogyhatatlan lenne.
Idejét nem tudom, mikor sírtam utoljára.

Egyáltalán: sírtam e valaha is.

Futás

Futottam.

Tetőről tetőre ugrottam át, filmeken bizonyosan láttál már hasonlót.

Izgalmas volt.

Nem azért csináltam, mert valaki üldözött, hanem csak mert futnom kellett. És ott fent sokkal több a rizikó, sokkal több az adrenalin, sokkal több a fájdalom és sokkal több figyelmet is igényel ezáltal az egész. Mert éppen ez teszi a szimpla futást élvezhetetlenné számomra: a figyelmetlenség.
Futás közben az emberek nem figyelik a testüket. Bedugják a fülüket, és a zene ritmusára futnak, kocognak, ahogy éppen jól esik nekik. Belefeledkeznek a zenébe, belefeledkeznek a gondolataikba, bármibe bele tudnak feledkezni - kivéve saját testüket.
Kevés embert ismerek, akit érdekel, vonz a test mivolta, s azon érzések felkutatása, melyek tudatos testhasználat esetén szabadul(hat)nak fel. Kevesek fordítanak arra időt, hogy egyáltalán észrevegyék: magának a test megérzésének fantasztikus ereje van. És ehhez a megérzéshez nem kell zseninek lenni, vagy gondolkodónak, vagy okosnak, egyáltalán... Ez a jelenség mindenkiben ott van, csak túlságosan is kevesen foglalkoznak mindezzel.

Az emberek nem érzik a sejtjeiket. Már nem kérdezem ezt, mint gondolom egykor tettem, most már csak tudom. Hogy honnan, arról fogalmam sincs, mert emlékezni nem emlékszem többre, mint eddig.
Csak tudom.

És tudom azt is, hogy ez a felfedezés, mármint a test tudatos használata nem csak mentális örömöt jelent, hanem fizikait is. Valójában első alkalommal fájdalmas, és kényelmetlen érzés volt a sejtek "tudása". Borzalmas fájdalom, bizsergő, nyugtalanító, rázkódó, robbanó, túlfűtött.
Aztán megszoktam, s jó lett.
Talán az emberek is azért hanyagolják ezt, mert elsőre fáj, és félnek továbbmenni.

A talpam alatt megcsikordult egy cserép, lépteim hangosan csattantak a gondosan egymásba illesztett fedőlapokon, csörömpölésük visszhangot vert a többi ház oldaláról, minden zengett, minden zúgott a futástól.

Nem elég, hogy a testemben működő részecskékre figyelnem kellett, de az egyensúlyom megtartására is gondosan ügyelnem kellett. A talaj bármely pillanatban olyan közel kerülhet hozzám, hogy már késő lesz bármiféle tudatos, vagy akár tudattalan mozdulatot tennem, s nyakam már el is reccsent, szabad utat adván a gravitáció mindent elsöprő vonzásának, mely az akkor már szimpla anyaghalmazt magához szippantja. Mindezt teszi másodpercek apró töredéke alatt.

Az élet ennyi.
Leesni a tetőről, mert kicsúszott a talpunk alól egy cserépdarab.
És persze bölcsen hozzátehetném, hogy akkor nem számít: érzed-e a tested, érzed-e a porcikáidat, érzel-e bármit is e földön.
De addig amíg élsz?
Addig igyekezz megérezni a világból legtöbbet, hiába rossz, hiába fáj, ha érzed, akkor élsz. És a test ehhez feltétlen szükséges eszköz.

Az utolsó cserép a tető gerincén, elrúgtam magam, ugrottam, repültem, szálltam a levegőben, egy szaltó, és épen, egyben értem le a földre. Mielőtt az előttem álló férfi megszólalhatott volna, eltűntem a házak között.

Álom

Csak a szemeire emlékszem. Mindig, ha lehunyom a szemem, az ő szemeit látom.
Nem tudom, honnan ismerem.
Nem tudom, ki ő.
De az biztos, hogy volt valami közünk egymáshoz.

Mindig, amikor a szemeibe nézek belül, az emlékeim között, valami megfeszül bennem. Hiányérzet, azt hiszem.
Egyszer vele álmodtam. Bár lehet, hogy azt a képzelgést nem is lehet álomnak nevezni, melyben gyakorlatilag ébren vagy, vagyis inkább félébren, mert mindent hallasz, de lehunyva tartod a szemeidet, ezzel igyekszel alvásra kényszeríteni az agyadat is, de nem történik semmi, csak felerősödnek a hangok, minden élessé válik, hallod a sarokból a pókot hálót szőni, hallod a port, ahogy lassan ellepi a tárgyakat, hallod a vizet a csövekben, hallod a csöveket, a falakat, a tárgyakat, ahogy nyöszörögnek, és hallod, ahogy a tested dolgozik, a vér szétáramlik, a levegő feltölt, majd távozik, hallasz minden egyes neszt, aztán ez lassan átváltozik valamiféle vízióvá, és ilyenkor összefolyik a valóság és a tudatalatti, az álom.
Egy ilyen - talán túlságosan is gyakori - állapotomban találkoztam először vele.
Nem szólt semmit, csak megérintette az arcom. Beszélni akartam hozzá, kérdezni, hogy azonosítani tudjam, de nem történt semmi. Nem tudtam megszólalni, nem volt erőm, s hang sem volt, a csend legtökéletesebb pillanata volt ez, s e tökéletesség átkos volt, úgy éreztem ennél átkosabb semmi nem lehet.
Így ebben a mérhetetlen csendben próbáltam kommunikálni vele úgy, hogy éreztem semmihez nincs erőm.
Kétségbeesetten néztem szemeibe, de ő csak elmosolyodott, és lágyan magához húzott.
Éreztem az ujjait a vállamon, éreztem, ahogy ingének szövete a bőrömhöz ér, és ettől kirázott a hideg. Sima volt a tenyere, lassú mozdulattal csúsztatta a tarkómra, én pedig mozdulatlanul állva tűrtem, ahogy melegen megölel.

Sírni kezdtem.

Nem mozdultunk, immár ő is belemerevedett, belemerevedett ebbe az emlékbe. Éreztem a kezeit, éreztem a bőrét, a testét, de nem éreztem a lélgezetét, nem éreztem a szíve dobbanását.
Csak egy test volt, egy rakat hús, mely semmit nem csinál. Már nem élő szerkezet, csupán színtiszta anyag maradt ott, engem ölelve.

Ez után a látomás után, melyet agyam valamely felfedetlen zuga produkált talán megtörtént eset alapján, nos, bármikor is hunytam le a szemeimet, csak az ő szemeit láttam.
Semmi mást,
csak a nagy, barna, meleg tekintetét.

A tetőn

Lassú volt.
Lassú, és hideg.
Valahonnan a távolból jött, csöveken, huzalokon, csavarokon egyéb fémeken át, s hozta magával azt a jellegzetes fémzajt is. Valahol rádió sercegett, távolból jött.
Az ablak nyitva, forró nyári levegő áramlott be, ezt akartam, de tél volt, mégsem éreztem hidegnek a mínusz 5-10 fokot, ami belopakodott a szobába.
Nem a levegő volt hideg.
Csukott szemmel feküdtem az ágyon, és hallgattam a fémzajt.
A fejem volt hideg.
A gondolataim voltak hidegek.
A hangok, melyek lassan kúsztak át a füles drótjain a hallójáratomba.
Lassan jött, lassan gyorsult, őrülten pörgött, majd visszafogott mindent.
Mint egy féreg, nem bírtam el.
Nem bírtam ezt, hogy csak játszik, hogy nem történik semmi sem, csak a fémzaj, de az is csak messziről.

Türelem.

Ezt sugdosta füleimbe kajánul kacagva, mikor tudta, erre vagyok legkevésbé kapható.

Türelem.

Zongora.
Idegesített minden billentyű lenyomása, láttam magam előtt a fehér-fekete sorokat, s az ujjakat, melyek lágyan érintve lenyomják őket különböző, változó sorrendben, és a hangok, melyek felszakadnak, gyönyörű dallammá válnak és....
Megőrülök.

Türelem.

Hideg.

Kegyetlen vagyok magamhoz, gondoltam, de mivel nem mondtam újat, hallgattam tovább a zongorajátékot.
A talpam alatt recsegtek a cserepek, körülöttem világított a város.
A fémzaj átváltozott, határozott formát öltött: gitárhúrrá alakult.
Álltam a tetőn (muszáj volt megmozdulnom, így hát ide jöttem), és néztem a várost. Rohanó nagyváros, benne rengeteg, magányos ember, rengeteg titokkal, fájdalommal.
Álltam a tetőn, és igyekeztem betelni a zenével, a fényekkel, a látvánnyal, az illatokkal, mindennel.
Belülről feszített, már nem volt hideg.
Égetően forró volt, a torkom fojtogatta.
Előbb csak a mellkasomban, aztán a végtagjaimban, s végül az ujjaim begyében is ott volt ez a tűz.
Nem tudtam nyelni.
Hideg volt minden, fagyott az éjjel, leheletem élesen látszott.
Hideg volt minden, csak én izzottam, ott a tetőn.
Azt hittem, meggyulladok.
Azt vártam, hogy felrobbanok.
Azt akartam, hogy meghaljak.

De csak álltam a téli hidegben, hallgattam a zenét és sétáltam a tetőn.

Vagy-vagy

Ha bizonyos munkát választasz magadnak, meg kell tanulnod nem kérdezni. Meg kell tanulnod hallgatni is, meg kell tanulnod magányosnak lenni. Elővigyázatosnak, láthatatlannak.
Mindezt én is megtanultam.
Egy idő után mindenki megtanulja.
Ha nem, belehal.

Néha meg kell válnunk dolgoktól.
Szomorúan, s bizton tudván, hogy többé nem találunk ilyen aranyat. Mindig, mikor valakitől meg kell válnia az embernek, úgy hiszem kicsit belehal az elvesztésbe.
Elveszítheted az életedet, az emlékezetedet, a barátaidat, a családodat, minden szerettedet.
Mindezt egyetlen röpke pillanat alatt.

A bőrük kifehéredik, s a vér ilyenkor sokkalta rikítóbb rajta, mint általában. Szorongatod a kezüket, hátha visszatér beléjük az élet, de érzed, hogy egyre hidegebb, felállsz s hagyod, hogy kihulljon a kezeid közül a múltad egy nagyon szeretett darabja.
A halál része az életnek.
Ettől függetlenül nem mindegy, hogyan távoznak szeretteid.

Ha bizonyos munkát választasz, szembe kell nézned a következményekkel. Tisztáznod kell, mit veszíthetsz, mit nyerhetsz. Tudnod kell, hogy mi lesz a vége. Vagy legalábbis, hogy mi lehet a vége.
Tudnod kell - vagy belehalsz.

Sors

Ami fontos, azt a végén úgyis mind elveszítjük.

Giliszták

- Valaha én is normális ember voltam. Legalábbis azt hiszem, vagy még inkább remélem csupán... Nem tudom, miért változott meg minden ennyire. Nem emlékszem semmire. Semmire, csak az irtózatos fejfájásra, és fegyverekre. Talán fel kellene ásnom a kertet, aminek a kapuján a "MÚLT" felirat áll, de nagyon félek attól, ami a föld alatt vár rám. Érted?
Lenéztem magam mellé. A padon egy kislány ült, nagy szemekkel nézett rám. Azt hiszem, negyedét sem értette annak, amit most elmondtam neki.
- Talán félsz a gilisztáktól? - kérdezte teljes őszinteséggel.
Sóhajtottam.
- Igen. - elfordítottam tekintetemet kíváncsi, tudásvágyó szemeiről, és a semmibe meredtem. - Nagyon félek a gilisztáktól...