Halogén

Hideg fény. Kemény, és fehér.
Kisüti a szemem.
Nem fáj. Sosem fáj. Ritkán könnyezik. Bár olykor piros.

Mindig a tenger jut eszembe az ilyesfajta lámpákról, bár látszólag semmi összefügg és nincs a kettő között. Minek oda fény, mikor ott neki a világ legnagyobb égője?

A sós víz mindig kicsípi a friss sebeimet. Amúgy is utálok fürdőruhában mutatkozni, a bőröm meg rosszul tűri a napfényt, hamar leég. Az éjszakai fürdőzést jobban kedvelem, bár tény, jóval hűvösebb és veszélyesebb is.

Nappal a parton gyerekek labdáznak. A tengerparti városka nyüzsög, hiába a 40 fok. Szalmakalapos fiatalasszony kisvendéglő teraszán tengeriherkenytűs rizottót ebédel a férjével. Minden bizonnyal odabent kellemesebb lenne, van klíma, de akkor elválasztja a tengertől az üvegfal. Inkább küzd.

Nem gondolok semmire. Nem gondolom, hogy örülnöm kéne, hogy itt vagyok, ezen az idilli helyen. Nem gondolom, hogy hasznos ez nekem, mindenekfelett nem szükséges. És mégis itt vagyok.

Megiszom a jéghideg löttyöt, amit a pohárban elém tettek, és indulok a reptérre.
Elvégeztem a dolgom. Fél nap nézelődés bőven elég volt a mediterrán övezetben.

Halk zizegés, idegölő villogás. Pislákolás, jobb lenne, ha nem égne. A lámpákról általában a "steril" szó jut eszembe. Persze ennek látszólag semmi köze a tengerhez.

Lenyomom a villanyt, a hasamra fordulok, és hallgatom az éjszakai város zajait.