Emlékeztető

Fegyvert tartott a fejemhez, s hideg hangon így szólt:
- És most jó lenne, ha elkezdenél gondolkodni az életedről.
A hideg fém rossz helyen nyomta a halántékom, éreztem, ahogy bizseregni kezd az agyam.
Gondolkodni.
Már megint gondolkodni?
És pont az életemről.

A helyzetben nem a fegyver volt zavaró, hanem a feladat. Egysíkúnak hitt életem minden perce csak a gondolkodásról szólt, s most az életemért is ezt várják cserébe. Nem igazán értettem, miért érdemes ennyit gondolkodni az életen, mikor az pont ilyen okokból megy el mellettünk észrevétlenül. Mint a rigóra vadászó macska a bokor alatt; úgy surran el, hogy csak az utolsó pillanatban kapod el a szemed sarkából, mikor már késő, és a madár már élettelen csüng éles fogaival tarkított szájában. Az élet is ilyen settenkedő macska, éppoly szeszélyes, és virgonc, de hamis is, hiszen hízelkedő, aztán megkarmol, hogy helye marad.
Úgy tűnt kellőképpen elgondolkodó arcot vághattam, mert a fegyver nem sült el. Élettelen tekintettel pillantottam fel a fegyvert a fejemhez tartó férfira, majd beugrott valami, ami volt életemről maradt ködös emlékgomolyból bontakozott ki, s melyről ezidáig tudomásom nem igen volt: „Először tedd rendbe a saját életed, aztán segíts másokén.”
A fiú arca, akitől megkaptam akkori életem egyik legkeményebb felszólítását, hirtelen megjelent a szemem előtt. Sosem értettem, hogyan lehet valaki ennyire bölcs ilyen fiatalon, s az a pár korkülönbség, mely közöttünk az ő javára volt, hogyan számíthat ennyit. Persze az embert ért hatások és azok feldolgozása valamint felhasználása egyénenként eltérő, de úgy hittem, akkor még valamivel fiatalabban, hogy átéltem már egyet s mást, ráadásul eléggé jól kamatoztattam megszerzett tapasztalataimat. Persze az életet ismerni véltem, másokat pedig könnyen útba igazítottam, de saját magamat nem találtam meg, sőt a rákövetkező idők folyamán el is veszítettem azt.
Amnéziás hitem, miszerint a semmiből jöttem és a semmibe is megyek vissza hirtelen kissé megrendült, mihelyst ráébredtem arra, hogy nekem is van múltam. Valahogy nem tűnt ez fel a rengeteg fegyver, tetőről tetőre ugrándozás között, pedig én ostoba gondolhattam volna, hogy néhol felbukkanó, engem ismerősüknek valló egyének valamerről ténylegesen ismernek engem, mi több, én magam is ismerem őket.
Leon egyszerű szótlansága nem hozta elő belőlem tarka emlékek özönét, így úgy véltem maradjunk hát annyiban, amennyiben maradunk. Nagyra becsült, de láthatóan nem használt agyam nem rakta össze a logikai láncot, vagy ha mégis megtette, hát titokban tartotta, lényegtelennek érezve a miérteket és hogyanokat. Míg a kérdés nem merül fel, felesleges szócséplés válaszolni, ha pedig kérdeznek, érdemes egyszerű és könnyed választ adni minden kérdésre, még mielőtt bárki is azzal vádolna, hazugságokon gondolkodsz.

Fémes kattanás hallatszott, majd kicsapó és rögvest meggyúló gáz halk szisszenése törte meg bizarr pózt tartó párosunkat. A dohány felsercegett, ahogy a cigaretta papírja elégett, meggyújtva a szürke füstöt köpő, vékony rúddá formázott levéltörmeléket. Kérdő pillantásomra a férfi szó nélkül számba nyomta a cigarettát és másikra gyújtott immáron ténylegesen saját maga számára. Nyugodtan, de erőteljesen szívtam bele, mélyen letüdőzve a keserű füstöt, majd lazán kifújva azt.
Így már mindjárt más.
Persze a gondolkodás nem szakadt meg, a merevre beálló csend minden lehetőséget biztosított arra nézve, hogy elvégezzem a kiszabott feladatot. Persze nem értettem, mire is jó ez, de a parancs az parancs, és ha az életünk a tét, ennyit talán még meg is ér a dolog.

Nem tudom, mit ronthattam el, sőt, elrontottam-e egyáltalán valamit, de azt éreztem, hogy ezeknek a pillanatoknak súlya van, pont úgy, mint annak idején annak a furcsa mondatnak, melyről többet sosem tettünk említést. Talán ez volt a hiba, talán ezt kellett volna most helyre hoznom, bár nem ez a férfi volt az a fiú, s nem hittem volna, hogy ismer akár még annyira is, mint ő.
A sors iróniája talán, hogy ugyanazokkal a kérdésekkel bombáz, no de kérem, ennek ismételten vajmi kevés értelmét láttam.
A cigaretta közben végigégett, a férfi is eldobta a magáét, és rálépett. Leguggolt mellém, így ülő helyzetemben farkasszemet tudtunk nézni. Láthatóan vidoran állt a helyzethez, melyet minden bizonnyal én is megtettem volna, ha nem egy pisztolyt nyomnak a halántékomhoz, mely egyetlen másodperc alatt véget vethet ennek a furcsa helyzetnek, és minden egyéb másnak is.
- Nem érted, igaz? – kérdezte szinte kacagva.
Nem. Nem értettem. Persze ezt nem közöltem, száméra így is egyértelműnek tűnt, ha pedig ezt szóvá teszem, kinyilvánítanám, hogy oké, ölj meg. Ha másért nem is, az indokai miatt érdemes még ezt végig csinálnom, mivel túlságosan is érdekel, mit rejt ez az apró kis játszadozás.
Szótlanul néztem rá, ő pedig mosolyogva így szólt.
- Tudod az emberek elmennek minden mellett. Pont úgy, ahogy az élet elmegy mellettük. Nem vagy te hülye, én sem vagyok, tudjuk, hogy a pénz nem boldogít, a szerelem meg tönkretesz, de valamiért azért mégis a világon vagyunk. Ha másért nem is, akkor a napfelkeltéért és a naplementékért. Nem érdemes egy szobában ülni, mert annak csak négy fala van, mind a négy fehér ráadásul. Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha azt mondom, az apró szépségekért érdemes élnünk.
- Aha. Értem én, de mondd, mit akarsz? Fessek képeket, vagy írjak nyitányokat? – bukott ki belőlem a kérdés, mely láthatóan nem sértette, sőt örülni látszott, hogy képes vagyok a beszédre.
- Akár. Bár azt hiszem, mindezt próbáltad már.
- Így van. Nem vagyok egy Van Gogh, sem egy Debussy. – vontam alig láthatóan vállat, de a szememet rajta tartottam.
- Hát lehet, de valamiben csak jó vagy.
Sokatmondóan hallgattam, mire széles mosolyra húzta ajkait.
- Akkor ölj. Valakinek pusztítania is kell, hogy lehessen a romok helyére újat építeni. Ha más nem, hát magad veted el az első magokat is. Nincs ebben semmi rossz, amíg úgy véled, helyes úton jársz, és meg tudsz lenni békében önmagaddal.
- Rendben. Amúgy Dalí nagy kedvencem még, és szeretem Muszorgszkijt is.
- Áh, örvendek, hogy végre valaki elhagyja a fölösleges kérdéseket, mint „Miért én?”, „Ki vagy te?” és a többi. Azt hiszem érted már, mire célzok.
- Persze. De nem értem, miért hitted, hogy mindezt nem tudom.
- Hát tudod, - vont vállat leengedve a fegyvert a fejem mellől – néha nem árt egy kis emlékeztető. – mosolygott, és újabb cigarettára gyújtva lehuppant mellém a porba.