Telihold

Éreztem, ahogy minden higannyá válik körülöttem. Ezüstös fény öntött el minden, majd minden folyni kezdett.
Egy újabb látomás.

Valami kattant. Valahogy most nem tudott érdekelni. A valóság elúszott egy sötét felhőn, hogy kisírja magából a rosszat, semmi nem állta útját az elkerülhetetlen állapotváltásnak.
Szublimáltam.

Valaki sikoltott. Nem értettem, mitől félnek. Nem vagyok én olyan ijesztő.

Fémes villanások, a telihold pedig kajánul vigyorog. Semmi nem moccan.

A kislábujjamban valami megmozdul. Hirtelen minden sejtem pezsegni kezd, az ezüstösség már nem elég, érzem túlnőtt rajtam a nyomás, robbanni készülök, az ereim feldagadtak, lüktet, pulzál körülöttem minden, vagy én magam pulzálok így?

Csattanás, minden elsötétül.

.

Levegő után kapok. Semmit nem látok, ruhaszövet érintését érzem a szemem környékén. Lábaim, kezeim kényelmetlen pózban a hátam mögött, érzem, kifacsarodott a testem, a csuklómba és bokámba kötél vág.
Fogoly vagyok.

Koppanások. Kopp, kopp, kopp, kopp. Változatlan ritmikával víz koppan fémen. Mosogatóban talán. Nem érzek illatot. A fájdalom már unalmas. Csak az ezüstös fényt érzékelem, azt is csupán nagyon haloványan.

Nyelek. A szám kiszáradt, vér ízét érzem, és unatkozom. Nem merülnek fel bennem a kérdések. Minek? Idejében minden kiderül. Ülök nyugodtan. Vagy fekszem.

.

Nem érzek semmit. Ha kinyitom a szemem, látok. A lábaim és kezeim szabadon mozognak, csuklóimon, bokáimon horzsolások. A zsibbadás idővel elmúlik, lassan lábra is állok.
A nap erősen süt.
Szabad vagyok.