- Valaha én is normális ember voltam. Legalábbis azt hiszem, vagy még inkább remélem csupán... Nem tudom, miért változott meg minden ennyire. Nem emlékszem semmire. Semmire, csak az irtózatos fejfájásra, és fegyverekre. Talán fel kellene ásnom a kertet, aminek a kapuján a "MÚLT" felirat áll, de nagyon félek attól, ami a föld alatt vár rám. Érted?
Lenéztem magam mellé. A padon egy kislány ült, nagy szemekkel nézett rám. Azt hiszem, negyedét sem értette annak, amit most elmondtam neki.
- Talán félsz a gilisztáktól? - kérdezte teljes őszinteséggel.
Sóhajtottam.
- Igen. - elfordítottam tekintetemet kíváncsi, tudásvágyó szemeiről, és a semmibe meredtem. - Nagyon félek a gilisztáktól...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése