Füst

Fekete-fehér képek mindenütt. Por és hamu. Az ég vöröslik, de alig látszik - minden szürke a füsttől.
Szomorúnak érzem magam.
Mindenütt romok.
Az üldöztetés véget ért.
Legalábbis ez az aktuális.

A lángok mindenütt kialudtak, a parázs izzik fel olykor egy-egy hamuhalomban. A nyelőcsövemen végig égés íze, se nyelni, se köpni nem tudok, a nyelvem a számban ragadt. Ha meg kellene szólalnom, valószínűleg nem tudnék. De nem kell.
Így csak nézem a végeredményt. Még telepszik a hamu, fentről szállingóznak lefelé kisebb-nagyobb darabban megégett papírok.

Hirtelen nagyobb szélcsapást érzek, a testem már automatikusan védekezik fordulat közben.
Újra itt áll.
De hisz minden felégett!
Végül is vannak végállomások minden életben. Talán ez is az most. Végállomás.

Állt a romok felett és mereven nézett. Én álltam a romokban és dermedten bámultam. Hülye egy kép lehetett.
Vártam mit lép.
Várta mit lépek.

Meglendült a karja.
Futásnak eredtem.
Mélyet szívtam a levegőből, de csak a füst mászott be tüdőmbe, azt hittem megfulladok. Ha ő nem, hát ez a szürke elegy fog megölni, bár lehet, jobban fáj. Azt hittem megbotlok, elesem, de csak futottam. Golyók süvítettek el mellettem, nem láttam, nem éreztem semmit, csak futottam.
Azt hiszem, féltem.

Aztán nem tudom, hova lett. Talán feladta, bár ezt inkább reméltem, mintsem hittem. Álltam egy helyen, ahonnan a romok már nem is látszottak, talán a füst vagy a megmaradt szmog még elszürkítette az eget. Itt minden tiszta volt, friss illatú. Álltam a rendezett környezetben és szomorúnak éreztem magam.
Az üldöztetés nem ért véget.
Csak egy kicsit megint késett.