Álom

Csak a szemeire emlékszem. Mindig, ha lehunyom a szemem, az ő szemeit látom.
Nem tudom, honnan ismerem.
Nem tudom, ki ő.
De az biztos, hogy volt valami közünk egymáshoz.

Mindig, amikor a szemeibe nézek belül, az emlékeim között, valami megfeszül bennem. Hiányérzet, azt hiszem.
Egyszer vele álmodtam. Bár lehet, hogy azt a képzelgést nem is lehet álomnak nevezni, melyben gyakorlatilag ébren vagy, vagyis inkább félébren, mert mindent hallasz, de lehunyva tartod a szemeidet, ezzel igyekszel alvásra kényszeríteni az agyadat is, de nem történik semmi, csak felerősödnek a hangok, minden élessé válik, hallod a sarokból a pókot hálót szőni, hallod a port, ahogy lassan ellepi a tárgyakat, hallod a vizet a csövekben, hallod a csöveket, a falakat, a tárgyakat, ahogy nyöszörögnek, és hallod, ahogy a tested dolgozik, a vér szétáramlik, a levegő feltölt, majd távozik, hallasz minden egyes neszt, aztán ez lassan átváltozik valamiféle vízióvá, és ilyenkor összefolyik a valóság és a tudatalatti, az álom.
Egy ilyen - talán túlságosan is gyakori - állapotomban találkoztam először vele.
Nem szólt semmit, csak megérintette az arcom. Beszélni akartam hozzá, kérdezni, hogy azonosítani tudjam, de nem történt semmi. Nem tudtam megszólalni, nem volt erőm, s hang sem volt, a csend legtökéletesebb pillanata volt ez, s e tökéletesség átkos volt, úgy éreztem ennél átkosabb semmi nem lehet.
Így ebben a mérhetetlen csendben próbáltam kommunikálni vele úgy, hogy éreztem semmihez nincs erőm.
Kétségbeesetten néztem szemeibe, de ő csak elmosolyodott, és lágyan magához húzott.
Éreztem az ujjait a vállamon, éreztem, ahogy ingének szövete a bőrömhöz ér, és ettől kirázott a hideg. Sima volt a tenyere, lassú mozdulattal csúsztatta a tarkómra, én pedig mozdulatlanul állva tűrtem, ahogy melegen megölel.

Sírni kezdtem.

Nem mozdultunk, immár ő is belemerevedett, belemerevedett ebbe az emlékbe. Éreztem a kezeit, éreztem a bőrét, a testét, de nem éreztem a lélgezetét, nem éreztem a szíve dobbanását.
Csak egy test volt, egy rakat hús, mely semmit nem csinál. Már nem élő szerkezet, csupán színtiszta anyag maradt ott, engem ölelve.

Ez után a látomás után, melyet agyam valamely felfedetlen zuga produkált talán megtörtént eset alapján, nos, bármikor is hunytam le a szemeimet, csak az ő szemeit láttam.
Semmi mást,
csak a nagy, barna, meleg tekintetét.