Futás

Futottam.

Tetőről tetőre ugrottam át, filmeken bizonyosan láttál már hasonlót.

Izgalmas volt.

Nem azért csináltam, mert valaki üldözött, hanem csak mert futnom kellett. És ott fent sokkal több a rizikó, sokkal több az adrenalin, sokkal több a fájdalom és sokkal több figyelmet is igényel ezáltal az egész. Mert éppen ez teszi a szimpla futást élvezhetetlenné számomra: a figyelmetlenség.
Futás közben az emberek nem figyelik a testüket. Bedugják a fülüket, és a zene ritmusára futnak, kocognak, ahogy éppen jól esik nekik. Belefeledkeznek a zenébe, belefeledkeznek a gondolataikba, bármibe bele tudnak feledkezni - kivéve saját testüket.
Kevés embert ismerek, akit érdekel, vonz a test mivolta, s azon érzések felkutatása, melyek tudatos testhasználat esetén szabadul(hat)nak fel. Kevesek fordítanak arra időt, hogy egyáltalán észrevegyék: magának a test megérzésének fantasztikus ereje van. És ehhez a megérzéshez nem kell zseninek lenni, vagy gondolkodónak, vagy okosnak, egyáltalán... Ez a jelenség mindenkiben ott van, csak túlságosan is kevesen foglalkoznak mindezzel.

Az emberek nem érzik a sejtjeiket. Már nem kérdezem ezt, mint gondolom egykor tettem, most már csak tudom. Hogy honnan, arról fogalmam sincs, mert emlékezni nem emlékszem többre, mint eddig.
Csak tudom.

És tudom azt is, hogy ez a felfedezés, mármint a test tudatos használata nem csak mentális örömöt jelent, hanem fizikait is. Valójában első alkalommal fájdalmas, és kényelmetlen érzés volt a sejtek "tudása". Borzalmas fájdalom, bizsergő, nyugtalanító, rázkódó, robbanó, túlfűtött.
Aztán megszoktam, s jó lett.
Talán az emberek is azért hanyagolják ezt, mert elsőre fáj, és félnek továbbmenni.

A talpam alatt megcsikordult egy cserép, lépteim hangosan csattantak a gondosan egymásba illesztett fedőlapokon, csörömpölésük visszhangot vert a többi ház oldaláról, minden zengett, minden zúgott a futástól.

Nem elég, hogy a testemben működő részecskékre figyelnem kellett, de az egyensúlyom megtartására is gondosan ügyelnem kellett. A talaj bármely pillanatban olyan közel kerülhet hozzám, hogy már késő lesz bármiféle tudatos, vagy akár tudattalan mozdulatot tennem, s nyakam már el is reccsent, szabad utat adván a gravitáció mindent elsöprő vonzásának, mely az akkor már szimpla anyaghalmazt magához szippantja. Mindezt teszi másodpercek apró töredéke alatt.

Az élet ennyi.
Leesni a tetőről, mert kicsúszott a talpunk alól egy cserépdarab.
És persze bölcsen hozzátehetném, hogy akkor nem számít: érzed-e a tested, érzed-e a porcikáidat, érzel-e bármit is e földön.
De addig amíg élsz?
Addig igyekezz megérezni a világból legtöbbet, hiába rossz, hiába fáj, ha érzed, akkor élsz. És a test ehhez feltétlen szükséges eszköz.

Az utolsó cserép a tető gerincén, elrúgtam magam, ugrottam, repültem, szálltam a levegőben, egy szaltó, és épen, egyben értem le a földre. Mielőtt az előttem álló férfi megszólalhatott volna, eltűntem a házak között.