Futás

Futottam.

Tetőről tetőre ugrottam át, filmeken bizonyosan láttál már hasonlót.

Izgalmas volt.

Nem azért csináltam, mert valaki üldözött, hanem csak mert futnom kellett. És ott fent sokkal több a rizikó, sokkal több az adrenalin, sokkal több a fájdalom és sokkal több figyelmet is igényel ezáltal az egész. Mert éppen ez teszi a szimpla futást élvezhetetlenné számomra: a figyelmetlenség.
Futás közben az emberek nem figyelik a testüket. Bedugják a fülüket, és a zene ritmusára futnak, kocognak, ahogy éppen jól esik nekik. Belefeledkeznek a zenébe, belefeledkeznek a gondolataikba, bármibe bele tudnak feledkezni - kivéve saját testüket.
Kevés embert ismerek, akit érdekel, vonz a test mivolta, s azon érzések felkutatása, melyek tudatos testhasználat esetén szabadul(hat)nak fel. Kevesek fordítanak arra időt, hogy egyáltalán észrevegyék: magának a test megérzésének fantasztikus ereje van. És ehhez a megérzéshez nem kell zseninek lenni, vagy gondolkodónak, vagy okosnak, egyáltalán... Ez a jelenség mindenkiben ott van, csak túlságosan is kevesen foglalkoznak mindezzel.

Az emberek nem érzik a sejtjeiket. Már nem kérdezem ezt, mint gondolom egykor tettem, most már csak tudom. Hogy honnan, arról fogalmam sincs, mert emlékezni nem emlékszem többre, mint eddig.
Csak tudom.

És tudom azt is, hogy ez a felfedezés, mármint a test tudatos használata nem csak mentális örömöt jelent, hanem fizikait is. Valójában első alkalommal fájdalmas, és kényelmetlen érzés volt a sejtek "tudása". Borzalmas fájdalom, bizsergő, nyugtalanító, rázkódó, robbanó, túlfűtött.
Aztán megszoktam, s jó lett.
Talán az emberek is azért hanyagolják ezt, mert elsőre fáj, és félnek továbbmenni.

A talpam alatt megcsikordult egy cserép, lépteim hangosan csattantak a gondosan egymásba illesztett fedőlapokon, csörömpölésük visszhangot vert a többi ház oldaláról, minden zengett, minden zúgott a futástól.

Nem elég, hogy a testemben működő részecskékre figyelnem kellett, de az egyensúlyom megtartására is gondosan ügyelnem kellett. A talaj bármely pillanatban olyan közel kerülhet hozzám, hogy már késő lesz bármiféle tudatos, vagy akár tudattalan mozdulatot tennem, s nyakam már el is reccsent, szabad utat adván a gravitáció mindent elsöprő vonzásának, mely az akkor már szimpla anyaghalmazt magához szippantja. Mindezt teszi másodpercek apró töredéke alatt.

Az élet ennyi.
Leesni a tetőről, mert kicsúszott a talpunk alól egy cserépdarab.
És persze bölcsen hozzátehetném, hogy akkor nem számít: érzed-e a tested, érzed-e a porcikáidat, érzel-e bármit is e földön.
De addig amíg élsz?
Addig igyekezz megérezni a világból legtöbbet, hiába rossz, hiába fáj, ha érzed, akkor élsz. És a test ehhez feltétlen szükséges eszköz.

Az utolsó cserép a tető gerincén, elrúgtam magam, ugrottam, repültem, szálltam a levegőben, egy szaltó, és épen, egyben értem le a földre. Mielőtt az előttem álló férfi megszólalhatott volna, eltűntem a házak között.

Álom

Csak a szemeire emlékszem. Mindig, ha lehunyom a szemem, az ő szemeit látom.
Nem tudom, honnan ismerem.
Nem tudom, ki ő.
De az biztos, hogy volt valami közünk egymáshoz.

Mindig, amikor a szemeibe nézek belül, az emlékeim között, valami megfeszül bennem. Hiányérzet, azt hiszem.
Egyszer vele álmodtam. Bár lehet, hogy azt a képzelgést nem is lehet álomnak nevezni, melyben gyakorlatilag ébren vagy, vagyis inkább félébren, mert mindent hallasz, de lehunyva tartod a szemeidet, ezzel igyekszel alvásra kényszeríteni az agyadat is, de nem történik semmi, csak felerősödnek a hangok, minden élessé válik, hallod a sarokból a pókot hálót szőni, hallod a port, ahogy lassan ellepi a tárgyakat, hallod a vizet a csövekben, hallod a csöveket, a falakat, a tárgyakat, ahogy nyöszörögnek, és hallod, ahogy a tested dolgozik, a vér szétáramlik, a levegő feltölt, majd távozik, hallasz minden egyes neszt, aztán ez lassan átváltozik valamiféle vízióvá, és ilyenkor összefolyik a valóság és a tudatalatti, az álom.
Egy ilyen - talán túlságosan is gyakori - állapotomban találkoztam először vele.
Nem szólt semmit, csak megérintette az arcom. Beszélni akartam hozzá, kérdezni, hogy azonosítani tudjam, de nem történt semmi. Nem tudtam megszólalni, nem volt erőm, s hang sem volt, a csend legtökéletesebb pillanata volt ez, s e tökéletesség átkos volt, úgy éreztem ennél átkosabb semmi nem lehet.
Így ebben a mérhetetlen csendben próbáltam kommunikálni vele úgy, hogy éreztem semmihez nincs erőm.
Kétségbeesetten néztem szemeibe, de ő csak elmosolyodott, és lágyan magához húzott.
Éreztem az ujjait a vállamon, éreztem, ahogy ingének szövete a bőrömhöz ér, és ettől kirázott a hideg. Sima volt a tenyere, lassú mozdulattal csúsztatta a tarkómra, én pedig mozdulatlanul állva tűrtem, ahogy melegen megölel.

Sírni kezdtem.

Nem mozdultunk, immár ő is belemerevedett, belemerevedett ebbe az emlékbe. Éreztem a kezeit, éreztem a bőrét, a testét, de nem éreztem a lélgezetét, nem éreztem a szíve dobbanását.
Csak egy test volt, egy rakat hús, mely semmit nem csinál. Már nem élő szerkezet, csupán színtiszta anyag maradt ott, engem ölelve.

Ez után a látomás után, melyet agyam valamely felfedetlen zuga produkált talán megtörtént eset alapján, nos, bármikor is hunytam le a szemeimet, csak az ő szemeit láttam.
Semmi mást,
csak a nagy, barna, meleg tekintetét.

A tetőn

Lassú volt.
Lassú, és hideg.
Valahonnan a távolból jött, csöveken, huzalokon, csavarokon egyéb fémeken át, s hozta magával azt a jellegzetes fémzajt is. Valahol rádió sercegett, távolból jött.
Az ablak nyitva, forró nyári levegő áramlott be, ezt akartam, de tél volt, mégsem éreztem hidegnek a mínusz 5-10 fokot, ami belopakodott a szobába.
Nem a levegő volt hideg.
Csukott szemmel feküdtem az ágyon, és hallgattam a fémzajt.
A fejem volt hideg.
A gondolataim voltak hidegek.
A hangok, melyek lassan kúsztak át a füles drótjain a hallójáratomba.
Lassan jött, lassan gyorsult, őrülten pörgött, majd visszafogott mindent.
Mint egy féreg, nem bírtam el.
Nem bírtam ezt, hogy csak játszik, hogy nem történik semmi sem, csak a fémzaj, de az is csak messziről.

Türelem.

Ezt sugdosta füleimbe kajánul kacagva, mikor tudta, erre vagyok legkevésbé kapható.

Türelem.

Zongora.
Idegesített minden billentyű lenyomása, láttam magam előtt a fehér-fekete sorokat, s az ujjakat, melyek lágyan érintve lenyomják őket különböző, változó sorrendben, és a hangok, melyek felszakadnak, gyönyörű dallammá válnak és....
Megőrülök.

Türelem.

Hideg.

Kegyetlen vagyok magamhoz, gondoltam, de mivel nem mondtam újat, hallgattam tovább a zongorajátékot.
A talpam alatt recsegtek a cserepek, körülöttem világított a város.
A fémzaj átváltozott, határozott formát öltött: gitárhúrrá alakult.
Álltam a tetőn (muszáj volt megmozdulnom, így hát ide jöttem), és néztem a várost. Rohanó nagyváros, benne rengeteg, magányos ember, rengeteg titokkal, fájdalommal.
Álltam a tetőn, és igyekeztem betelni a zenével, a fényekkel, a látvánnyal, az illatokkal, mindennel.
Belülről feszített, már nem volt hideg.
Égetően forró volt, a torkom fojtogatta.
Előbb csak a mellkasomban, aztán a végtagjaimban, s végül az ujjaim begyében is ott volt ez a tűz.
Nem tudtam nyelni.
Hideg volt minden, fagyott az éjjel, leheletem élesen látszott.
Hideg volt minden, csak én izzottam, ott a tetőn.
Azt hittem, meggyulladok.
Azt vártam, hogy felrobbanok.
Azt akartam, hogy meghaljak.

De csak álltam a téli hidegben, hallgattam a zenét és sétáltam a tetőn.

Vagy-vagy

Ha bizonyos munkát választasz magadnak, meg kell tanulnod nem kérdezni. Meg kell tanulnod hallgatni is, meg kell tanulnod magányosnak lenni. Elővigyázatosnak, láthatatlannak.
Mindezt én is megtanultam.
Egy idő után mindenki megtanulja.
Ha nem, belehal.

Néha meg kell válnunk dolgoktól.
Szomorúan, s bizton tudván, hogy többé nem találunk ilyen aranyat. Mindig, mikor valakitől meg kell válnia az embernek, úgy hiszem kicsit belehal az elvesztésbe.
Elveszítheted az életedet, az emlékezetedet, a barátaidat, a családodat, minden szerettedet.
Mindezt egyetlen röpke pillanat alatt.

A bőrük kifehéredik, s a vér ilyenkor sokkalta rikítóbb rajta, mint általában. Szorongatod a kezüket, hátha visszatér beléjük az élet, de érzed, hogy egyre hidegebb, felállsz s hagyod, hogy kihulljon a kezeid közül a múltad egy nagyon szeretett darabja.
A halál része az életnek.
Ettől függetlenül nem mindegy, hogyan távoznak szeretteid.

Ha bizonyos munkát választasz, szembe kell nézned a következményekkel. Tisztáznod kell, mit veszíthetsz, mit nyerhetsz. Tudnod kell, hogy mi lesz a vége. Vagy legalábbis, hogy mi lehet a vége.
Tudnod kell - vagy belehalsz.

Sors

Ami fontos, azt a végén úgyis mind elveszítjük.

Giliszták

- Valaha én is normális ember voltam. Legalábbis azt hiszem, vagy még inkább remélem csupán... Nem tudom, miért változott meg minden ennyire. Nem emlékszem semmire. Semmire, csak az irtózatos fejfájásra, és fegyverekre. Talán fel kellene ásnom a kertet, aminek a kapuján a "MÚLT" felirat áll, de nagyon félek attól, ami a föld alatt vár rám. Érted?
Lenéztem magam mellé. A padon egy kislány ült, nagy szemekkel nézett rám. Azt hiszem, negyedét sem értette annak, amit most elmondtam neki.
- Talán félsz a gilisztáktól? - kérdezte teljes őszinteséggel.
Sóhajtottam.
- Igen. - elfordítottam tekintetemet kíváncsi, tudásvágyó szemeiről, és a semmibe meredtem. - Nagyon félek a gilisztáktól...

Alvás

Aludni akartam.
Belehullani a tudatlanság mély vermébe, végre kikapcsolni egy kicsit. Végre nem figyelni.
Megpróbáltam.
Nem ment.

A fülem már magától érzékeli a legapróbb zajt is, az orrom zavaróan érzékeny a megszokottól eltérő szagokra, a szemem pedig minden fénypontot azonosítani akar csukott szemhéjaim mögül is. Testem állandó merevségben fekszik az ágyon, ugrásra készen. Érzem minden porcikámat, minden sejtemet. Érzem, látom, ahogy az anyagcserém végbemegy, ahogy a méreganyagok kiválnak, ahogy a tápanyagok, az oxigén beépül. Minden egyes lélegzetvételnél látni vélem a biológiai folyamataimat. Nem embernek érzem magam, hanem egy nyüzsgő hangyabolynak, egyetlen, óriási biológiai folyamatnak.

Sóhajtok, az oxigén végigszánt a nyelvemen, a légcsövemen, elér a tüdőmbe, ott feltölti a hörgőket, a vér eljuttatja az oxigént a lábujjaimba is, s mire végiggondolom, hogy a végterméket visszaszállítja, és én azt kifújom magamból - már vettem egy újabb lélegzetet.

Aludni akartam.
Sóhajtottam még egyet, kényszerítve magamat, hogy ne játsszak ismét oxigén-molekulát, sem pedig azt szállító vérsejtet. A szempilláim megrezdültek, közelebb húztam a testemhez a karjaim, s tovább könyörögtem álomért.