Aludni akartam.
Belehullani a tudatlanság mély vermébe, végre kikapcsolni egy kicsit. Végre nem figyelni.
Megpróbáltam.
Nem ment.
A fülem már magától érzékeli a legapróbb zajt is, az orrom zavaróan érzékeny a megszokottól eltérő szagokra, a szemem pedig minden fénypontot azonosítani akar csukott szemhéjaim mögül is. Testem állandó merevségben fekszik az ágyon, ugrásra készen. Érzem minden porcikámat, minden sejtemet. Érzem, látom, ahogy az anyagcserém végbemegy, ahogy a méreganyagok kiválnak, ahogy a tápanyagok, az oxigén beépül. Minden egyes lélegzetvételnél látni vélem a biológiai folyamataimat. Nem embernek érzem magam, hanem egy nyüzsgő hangyabolynak, egyetlen, óriási biológiai folyamatnak.
Sóhajtok, az oxigén végigszánt a nyelvemen, a légcsövemen, elér a tüdőmbe, ott feltölti a hörgőket, a vér eljuttatja az oxigént a lábujjaimba is, s mire végiggondolom, hogy a végterméket visszaszállítja, és én azt kifújom magamból - már vettem egy újabb lélegzetet.
Aludni akartam.
Sóhajtottam még egyet, kényszerítve magamat, hogy ne játsszak ismét oxigén-molekulát, sem pedig azt szállító vérsejtet. A szempilláim megrezdültek, közelebb húztam a testemhez a karjaim, s tovább könyörögtem álomért.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése