Füst

Fekete-fehér képek mindenütt. Por és hamu. Az ég vöröslik, de alig látszik - minden szürke a füsttől.
Szomorúnak érzem magam.
Mindenütt romok.
Az üldöztetés véget ért.
Legalábbis ez az aktuális.

A lángok mindenütt kialudtak, a parázs izzik fel olykor egy-egy hamuhalomban. A nyelőcsövemen végig égés íze, se nyelni, se köpni nem tudok, a nyelvem a számban ragadt. Ha meg kellene szólalnom, valószínűleg nem tudnék. De nem kell.
Így csak nézem a végeredményt. Még telepszik a hamu, fentről szállingóznak lefelé kisebb-nagyobb darabban megégett papírok.

Hirtelen nagyobb szélcsapást érzek, a testem már automatikusan védekezik fordulat közben.
Újra itt áll.
De hisz minden felégett!
Végül is vannak végállomások minden életben. Talán ez is az most. Végállomás.

Állt a romok felett és mereven nézett. Én álltam a romokban és dermedten bámultam. Hülye egy kép lehetett.
Vártam mit lép.
Várta mit lépek.

Meglendült a karja.
Futásnak eredtem.
Mélyet szívtam a levegőből, de csak a füst mászott be tüdőmbe, azt hittem megfulladok. Ha ő nem, hát ez a szürke elegy fog megölni, bár lehet, jobban fáj. Azt hittem megbotlok, elesem, de csak futottam. Golyók süvítettek el mellettem, nem láttam, nem éreztem semmit, csak futottam.
Azt hiszem, féltem.

Aztán nem tudom, hova lett. Talán feladta, bár ezt inkább reméltem, mintsem hittem. Álltam egy helyen, ahonnan a romok már nem is látszottak, talán a füst vagy a megmaradt szmog még elszürkítette az eget. Itt minden tiszta volt, friss illatú. Álltam a rendezett környezetben és szomorúnak éreztem magam.
Az üldöztetés nem ért véget.
Csak egy kicsit megint késett.

Telihold

Éreztem, ahogy minden higannyá válik körülöttem. Ezüstös fény öntött el minden, majd minden folyni kezdett.
Egy újabb látomás.

Valami kattant. Valahogy most nem tudott érdekelni. A valóság elúszott egy sötét felhőn, hogy kisírja magából a rosszat, semmi nem állta útját az elkerülhetetlen állapotváltásnak.
Szublimáltam.

Valaki sikoltott. Nem értettem, mitől félnek. Nem vagyok én olyan ijesztő.

Fémes villanások, a telihold pedig kajánul vigyorog. Semmi nem moccan.

A kislábujjamban valami megmozdul. Hirtelen minden sejtem pezsegni kezd, az ezüstösség már nem elég, érzem túlnőtt rajtam a nyomás, robbanni készülök, az ereim feldagadtak, lüktet, pulzál körülöttem minden, vagy én magam pulzálok így?

Csattanás, minden elsötétül.

.

Levegő után kapok. Semmit nem látok, ruhaszövet érintését érzem a szemem környékén. Lábaim, kezeim kényelmetlen pózban a hátam mögött, érzem, kifacsarodott a testem, a csuklómba és bokámba kötél vág.
Fogoly vagyok.

Koppanások. Kopp, kopp, kopp, kopp. Változatlan ritmikával víz koppan fémen. Mosogatóban talán. Nem érzek illatot. A fájdalom már unalmas. Csak az ezüstös fényt érzékelem, azt is csupán nagyon haloványan.

Nyelek. A szám kiszáradt, vér ízét érzem, és unatkozom. Nem merülnek fel bennem a kérdések. Minek? Idejében minden kiderül. Ülök nyugodtan. Vagy fekszem.

.

Nem érzek semmit. Ha kinyitom a szemem, látok. A lábaim és kezeim szabadon mozognak, csuklóimon, bokáimon horzsolások. A zsibbadás idővel elmúlik, lassan lábra is állok.
A nap erősen süt.
Szabad vagyok.

Halogén

Hideg fény. Kemény, és fehér.
Kisüti a szemem.
Nem fáj. Sosem fáj. Ritkán könnyezik. Bár olykor piros.

Mindig a tenger jut eszembe az ilyesfajta lámpákról, bár látszólag semmi összefügg és nincs a kettő között. Minek oda fény, mikor ott neki a világ legnagyobb égője?

A sós víz mindig kicsípi a friss sebeimet. Amúgy is utálok fürdőruhában mutatkozni, a bőröm meg rosszul tűri a napfényt, hamar leég. Az éjszakai fürdőzést jobban kedvelem, bár tény, jóval hűvösebb és veszélyesebb is.

Nappal a parton gyerekek labdáznak. A tengerparti városka nyüzsög, hiába a 40 fok. Szalmakalapos fiatalasszony kisvendéglő teraszán tengeriherkenytűs rizottót ebédel a férjével. Minden bizonnyal odabent kellemesebb lenne, van klíma, de akkor elválasztja a tengertől az üvegfal. Inkább küzd.

Nem gondolok semmire. Nem gondolom, hogy örülnöm kéne, hogy itt vagyok, ezen az idilli helyen. Nem gondolom, hogy hasznos ez nekem, mindenekfelett nem szükséges. És mégis itt vagyok.

Megiszom a jéghideg löttyöt, amit a pohárban elém tettek, és indulok a reptérre.
Elvégeztem a dolgom. Fél nap nézelődés bőven elég volt a mediterrán övezetben.

Halk zizegés, idegölő villogás. Pislákolás, jobb lenne, ha nem égne. A lámpákról általában a "steril" szó jut eszembe. Persze ennek látszólag semmi köze a tengerhez.

Lenyomom a villanyt, a hasamra fordulok, és hallgatom az éjszakai város zajait.

Gyász

Belső sírás, a szomorúság elöntött mindent.
A világban már senki és semmi nem volt stabil, minden képlékeny, mozgékony volt, minden lebegett.
Minden összegyűlt, megsűrűsödött és kicsiny gombóccá vált - ő maga volt a gombóc. Semmi mást nem érzett, csak sötétséget.

Nehéz volt nyelni, nehéz volt levegőt venni.

Ezt hívják gyásznak.

Nem lehet hozzászólni.
Csak az üresség van és a folyton görbülő terek.
Az idő ellényegtelenedik, legkevésbé sem számít tényezőnek.

Az izomláz bekebelez. Nem tudni, mitől van, de minden rész zsibong, fáj.
Kegyetlen állapot ez.

Szerettem voltam sírni.

Nem ment.

Csak hányingert éreztem az emlékezés gondolatától. Nem múlt, de nem történt semmi.

A nyálkás, képlékeny valamit csak egyszer lehet lenyelni.