Lassú volt.
Lassú, és hideg.
Valahonnan a távolból jött, csöveken, huzalokon, csavarokon egyéb fémeken át, s hozta magával azt a jellegzetes fémzajt is. Valahol rádió sercegett, távolból jött.
Az ablak nyitva, forró nyári levegő áramlott be, ezt akartam, de tél volt, mégsem éreztem hidegnek a mínusz 5-10 fokot, ami belopakodott a szobába.
Nem a levegő volt hideg.
Csukott szemmel feküdtem az ágyon, és hallgattam a fémzajt.
A fejem volt hideg.
A gondolataim voltak hidegek.
A hangok, melyek lassan kúsztak át a füles drótjain a hallójáratomba.
Lassan jött, lassan gyorsult, őrülten pörgött, majd visszafogott mindent.
Mint egy féreg, nem bírtam el.
Nem bírtam ezt, hogy csak játszik, hogy nem történik semmi sem, csak a fémzaj, de az is csak messziről.
Türelem.
Ezt sugdosta füleimbe kajánul kacagva, mikor tudta, erre vagyok legkevésbé kapható.
Türelem.
Zongora.
Idegesített minden billentyű lenyomása, láttam magam előtt a fehér-fekete sorokat, s az ujjakat, melyek lágyan érintve lenyomják őket különböző, változó sorrendben, és a hangok, melyek felszakadnak, gyönyörű dallammá válnak és....
Megőrülök.
Türelem.
Hideg.
Kegyetlen vagyok magamhoz, gondoltam, de mivel nem mondtam újat, hallgattam tovább a zongorajátékot.
A talpam alatt recsegtek a cserepek, körülöttem világított a város.
A fémzaj átváltozott, határozott formát öltött: gitárhúrrá alakult.
Álltam a tetőn (muszáj volt megmozdulnom, így hát ide jöttem), és néztem a várost. Rohanó nagyváros, benne rengeteg, magányos ember, rengeteg titokkal, fájdalommal.
Álltam a tetőn, és igyekeztem betelni a zenével, a fényekkel, a látvánnyal, az illatokkal, mindennel.
Belülről feszített, már nem volt hideg.
Égetően forró volt, a torkom fojtogatta.
Előbb csak a mellkasomban, aztán a végtagjaimban, s végül az ujjaim begyében is ott volt ez a tűz.
Nem tudtam nyelni.
Hideg volt minden, fagyott az éjjel, leheletem élesen látszott.
Hideg volt minden, csak én izzottam, ott a tetőn.
Azt hittem, meggyulladok.
Azt vártam, hogy felrobbanok.
Azt akartam, hogy meghaljak.
De csak álltam a téli hidegben, hallgattam a zenét és sétáltam a tetőn.
2008. december 28., vasárnap
Vagy-vagy
Ha bizonyos munkát választasz magadnak, meg kell tanulnod nem kérdezni. Meg kell tanulnod hallgatni is, meg kell tanulnod magányosnak lenni. Elővigyázatosnak, láthatatlannak.
Mindezt én is megtanultam.
Egy idő után mindenki megtanulja.
Ha nem, belehal.
Néha meg kell válnunk dolgoktól.
Szomorúan, s bizton tudván, hogy többé nem találunk ilyen aranyat. Mindig, mikor valakitől meg kell válnia az embernek, úgy hiszem kicsit belehal az elvesztésbe.
Elveszítheted az életedet, az emlékezetedet, a barátaidat, a családodat, minden szerettedet.
Mindezt egyetlen röpke pillanat alatt.
A bőrük kifehéredik, s a vér ilyenkor sokkalta rikítóbb rajta, mint általában. Szorongatod a kezüket, hátha visszatér beléjük az élet, de érzed, hogy egyre hidegebb, felállsz s hagyod, hogy kihulljon a kezeid közül a múltad egy nagyon szeretett darabja.
A halál része az életnek.
Ettől függetlenül nem mindegy, hogyan távoznak szeretteid.
Ha bizonyos munkát választasz, szembe kell nézned a következményekkel. Tisztáznod kell, mit veszíthetsz, mit nyerhetsz. Tudnod kell, hogy mi lesz a vége. Vagy legalábbis, hogy mi lehet a vége.
Tudnod kell - vagy belehalsz.
Mindezt én is megtanultam.
Egy idő után mindenki megtanulja.
Ha nem, belehal.
Néha meg kell válnunk dolgoktól.
Szomorúan, s bizton tudván, hogy többé nem találunk ilyen aranyat. Mindig, mikor valakitől meg kell válnia az embernek, úgy hiszem kicsit belehal az elvesztésbe.
Elveszítheted az életedet, az emlékezetedet, a barátaidat, a családodat, minden szerettedet.
Mindezt egyetlen röpke pillanat alatt.
A bőrük kifehéredik, s a vér ilyenkor sokkalta rikítóbb rajta, mint általában. Szorongatod a kezüket, hátha visszatér beléjük az élet, de érzed, hogy egyre hidegebb, felállsz s hagyod, hogy kihulljon a kezeid közül a múltad egy nagyon szeretett darabja.
A halál része az életnek.
Ettől függetlenül nem mindegy, hogyan távoznak szeretteid.
Ha bizonyos munkát választasz, szembe kell nézned a következményekkel. Tisztáznod kell, mit veszíthetsz, mit nyerhetsz. Tudnod kell, hogy mi lesz a vége. Vagy legalábbis, hogy mi lehet a vége.
Tudnod kell - vagy belehalsz.
2008. december 23., kedd
2008. december 21., vasárnap
Giliszták
- Valaha én is normális ember voltam. Legalábbis azt hiszem, vagy még inkább remélem csupán... Nem tudom, miért változott meg minden ennyire. Nem emlékszem semmire. Semmire, csak az irtózatos fejfájásra, és fegyverekre. Talán fel kellene ásnom a kertet, aminek a kapuján a "MÚLT" felirat áll, de nagyon félek attól, ami a föld alatt vár rám. Érted?
Lenéztem magam mellé. A padon egy kislány ült, nagy szemekkel nézett rám. Azt hiszem, negyedét sem értette annak, amit most elmondtam neki.
- Talán félsz a gilisztáktól? - kérdezte teljes őszinteséggel.
Sóhajtottam.
- Igen. - elfordítottam tekintetemet kíváncsi, tudásvágyó szemeiről, és a semmibe meredtem. - Nagyon félek a gilisztáktól...
Lenéztem magam mellé. A padon egy kislány ült, nagy szemekkel nézett rám. Azt hiszem, negyedét sem értette annak, amit most elmondtam neki.
- Talán félsz a gilisztáktól? - kérdezte teljes őszinteséggel.
Sóhajtottam.
- Igen. - elfordítottam tekintetemet kíváncsi, tudásvágyó szemeiről, és a semmibe meredtem. - Nagyon félek a gilisztáktól...
Alvás
Aludni akartam.
Belehullani a tudatlanság mély vermébe, végre kikapcsolni egy kicsit. Végre nem figyelni.
Megpróbáltam.
Nem ment.
A fülem már magától érzékeli a legapróbb zajt is, az orrom zavaróan érzékeny a megszokottól eltérő szagokra, a szemem pedig minden fénypontot azonosítani akar csukott szemhéjaim mögül is. Testem állandó merevségben fekszik az ágyon, ugrásra készen. Érzem minden porcikámat, minden sejtemet. Érzem, látom, ahogy az anyagcserém végbemegy, ahogy a méreganyagok kiválnak, ahogy a tápanyagok, az oxigén beépül. Minden egyes lélegzetvételnél látni vélem a biológiai folyamataimat. Nem embernek érzem magam, hanem egy nyüzsgő hangyabolynak, egyetlen, óriási biológiai folyamatnak.
Sóhajtok, az oxigén végigszánt a nyelvemen, a légcsövemen, elér a tüdőmbe, ott feltölti a hörgőket, a vér eljuttatja az oxigént a lábujjaimba is, s mire végiggondolom, hogy a végterméket visszaszállítja, és én azt kifújom magamból - már vettem egy újabb lélegzetet.
Aludni akartam.
Sóhajtottam még egyet, kényszerítve magamat, hogy ne játsszak ismét oxigén-molekulát, sem pedig azt szállító vérsejtet. A szempilláim megrezdültek, közelebb húztam a testemhez a karjaim, s tovább könyörögtem álomért.
Belehullani a tudatlanság mély vermébe, végre kikapcsolni egy kicsit. Végre nem figyelni.
Megpróbáltam.
Nem ment.
A fülem már magától érzékeli a legapróbb zajt is, az orrom zavaróan érzékeny a megszokottól eltérő szagokra, a szemem pedig minden fénypontot azonosítani akar csukott szemhéjaim mögül is. Testem állandó merevségben fekszik az ágyon, ugrásra készen. Érzem minden porcikámat, minden sejtemet. Érzem, látom, ahogy az anyagcserém végbemegy, ahogy a méreganyagok kiválnak, ahogy a tápanyagok, az oxigén beépül. Minden egyes lélegzetvételnél látni vélem a biológiai folyamataimat. Nem embernek érzem magam, hanem egy nyüzsgő hangyabolynak, egyetlen, óriási biológiai folyamatnak.
Sóhajtok, az oxigén végigszánt a nyelvemen, a légcsövemen, elér a tüdőmbe, ott feltölti a hörgőket, a vér eljuttatja az oxigént a lábujjaimba is, s mire végiggondolom, hogy a végterméket visszaszállítja, és én azt kifújom magamból - már vettem egy újabb lélegzetet.
Aludni akartam.
Sóhajtottam még egyet, kényszerítve magamat, hogy ne játsszak ismét oxigén-molekulát, sem pedig azt szállító vérsejtet. A szempilláim megrezdültek, közelebb húztam a testemhez a karjaim, s tovább könyörögtem álomért.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
